Múltam visszatér?

                                                           9. fejezet



Amikor mondta Adél, hogy áthívja Dávidot, azt hittem, hogy csak tényleg őt! Kb. 20 ember volt ott nálunk CSAK a nappaliba! Felálltam a konyhapultra, s így szóltam:
- HÉÉ! MINDENKI TAKARODJON KI A LAKÁSOMBÓL, MOST!!!
Amire ilyen válaszok jöttek:
- FÚÚJ!
Nem érdekel, én házam, azt csinálok amit akarok! 
Szép lassacskán eltűntek az emberek a házamból, amikor valaki így szólt mögülem:
- Hannah? Te vagy az? -kérdezi az ismeretlen hang. Hátrafordulok és... És Dáviddal találom magam szembe! Ilyen érzést soha nem éreztem... Feltörtek az emlékek. Sírva fakadtam, majd Dávid nyakába borultam.
- Úristen de hiányoztál... -szipogtam a vállába
- Te is nekem korongom.
- Jaj, emlékszel még? -kérdezem, eltolom magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Felejthetetlen. Ha akarnám, akkor sem tudnám elfelejteni.
- Jaj de szeretlek! -mondom, majd megint megölelem. Soha nem hittem volna, hogy viszont látom Dávidot. Mi ketten ölelkezve a nappalinkba? Álom... De ami ez után történt, az rémálom...
- TI MÉGIS MI A FRANCOT CSINÁLTOK?! -üvölt ránk Roland...
- Roli, ne értsd félre, hagyj magyarázzam meg!  -szabadkozok
- NEM! ELEGEM VAN MÁR, MINDIG ÁTVERSZ!
- Egyszer sem vertelek át, csak te hiszed azt!!!
- Aha, persze, hagyjuk! -kiabálja, majd kirohan az ajtón, le a kertbe.
- Na ez aztán megoldás, elmenekülsz a problémák elől! -kiabálom utána.
- Te is ezt csináltad, emlékezz csak vissza! - mondja, arra utalva, amit régebben mondtam neki. Nem bírom tovább, megint elkap a sírógörcs.
- Hogy lehet ekkora paraszt?! -zokogok Dávid karjaiban.
- Nyugi, szard le a parasztot! - nyugtat Adél.
- Amúgy azt hogy értette, amit utoljára mondott? Hogy te is elmenekültél a problémák elől? - kérdezi Dávid.
- Hosszú...
- Az engem is érdekelne. Van időnk. -mondja Adél.
- Hát rendben... Amikor elhagytál -fordultam Dávid felé- akkor én összezuhantam. Rendszeresen vagdostam magamat. Bezárkóztam a szobámba hetekig, nem ettem s nem ittam. Erre értette, hogy elmenekültem a problémák elől...
- Hogy bírtad kaja és ital nélkül? -kérdezi Dávid
- Sehogy. Kórházba kerültem. -mosolyogtam büszkén.
- Te hülye vagy! Mire volt ez jó?! -kérdezi Adél.
- Míg nem voltam eszméletemnél addig jó volt. Minden problémám elfelejtettem. És akkor amikor kórházba kerültem, megtudtam, hogy kik az igaz barátaim.
- És kik? -kérdezi Adél.
- Senki. Senki nem jött be a családomon kívül. -mikor kimondtam mind a ketten lehajtották a fejüket - kivéve titeket. Ti igaz barátok vagytok. Itt vagytok velem a bajban. Köszönöm. Akkor nem voltatok itt Magyarországon.
- Amit nagyon sajnálunk! -mondja Dávid
- Nekem viszont mennem kell. -áll fel Adél.
- Aludj itt, ne mászkálj ilyenkor!
- Rendben, köszönöm. De akkor lefekszek, nagyon fáradt vagyok. Mulassatok jól! -kacsint Adél, majd eltűnik.
- Hát... kettesben maradtunk. -mondom
- Igen...Nézzünk megint filmeket, mind régen?
- Miközben egyfolytában kritizáljuk őket?
- Igenigenigen! -mondta, majd felsegített és felmentünk a szobámba. Keresett valami jó kis horrort, leültünk az ágyra és néztük. Túl közel ültünk egymáshoz...
- Elképesztő, hogy feldagadt szemekkel is milyen szép vagy... -mondja nekem.
- Inkább az az elképesztő, hogy még mindig milyen kedves vagy.
- Szeretnéd?
- Igen.
Mélyen a szemembe nézett, majd gyengéden megfogja mind a két kezével az arcomat. Alig volt köztünk pár centi.
-Biztos?
- Soha életemben nem voltam még ilyen biztos semmibe!
És megtörtént. Megcsókolt! Minden olyan volt abban a pillanatban mint régen. Boldog voltam. azt hiszem, hogy ezt nagyon rég mondhattam el....