Céltalanul

                                                                       11. fejezet

Fehérség. Fehér plafon. Hol vagyok? Szépen lassan felülök, majd körbenézek. Mellettem Dávid ül... Sírva?
- D... Dávid? -kérdezem
- Hannah! Jaj, de aggódtam érted! Jól vagy?
- Hol vagyok? Mi történt velem? Nem emlékszem semmire...
- Elájultál. Túl sok stressz ért. Legalábbis gondolom...
- Milyen stresszek?
- Hát... Összevesztünk.
- Ja, arra emlékszek. Az arcomba vágtad, hogy miért szakítottunk. Jól esett kedves volt tőled.
- Jó-jó, nyugi! Még a végén megint elájulsz itt nekem...
- Jó reggelt kívánok, látom, hogy felébredt a kis beteg! -lép be a szobába az orvos. - Hogy van?
- Jól. Csak alig emlékszek...
- Igen, közvetlen az ájulás előtt nem nagyon emlékszik az ember. Megnézek pár dolgot, aztán elmondom, hogy mikor mehet haza.
- Rendben. - s az orvos el is kezdett vizsgálni. Kis idő elteltével megszólalt:
- Minden rendben, hazamehet. Én távozok is, viszlát!
- Köszönöm, minden jót! -mondtam, majd elkezdtem felöltözni. Dávid egyből felállt, s jött nekem segíteni. Körbenéztem, hogy semmit sem hagyok-e itt, majd kimentem az ajtón. Siettem ki a kórházból, sosem szerettem kórházakban tartózkodni. Olyankor rosszul érzem magam. Egyedül éreztem magam... Ott volt körülettem több  millió ember, de mégis. Ott volt Dávid is...
- Dávid, figyelj csak... -állok meg vele beszélni- szeretném, ha elmennél.
- Mert?!
- Egyedül szeretnék lenni. Gondolkozni szeretnék.
- A magány az nem jó...
- Már megszoktam. -mondtam mosolyogva.
- Rendben van. Akkor szia! Majd amikor hazaértél hívj fel kérlek. -mondja, majd közelebb hajol, hogy megtudjon puszilni, de én elfordítom a fejem. Elmegy, aztán én is. Céltalanul bolyongok a városban. Egyedül. Magányosan...